Középszerűvé váltunk, vissza kell szereznünk az erőt – a magyar-svéd margójára

Úgy van, ahogy a kapitány, Marco Rossi állítja. Tényleg nem tudunk gólt lőni. Valahol elakadtunk, utat tévesztettünk. 

Amit eddig belőttünk, most nem lőjük be. Valami hiányzik.

A bombaerős törökök után a svéd „B-válogatott” is lenullázott minket – 0:2 a Puskásban a többek között Gyökeres, Isac, Kulusevski és Bergvall nélkül, vagyis a legjobbjai nélkül kiálló svédekkel szemben –, de gyorsan tegyük hozzá: a svéd keret még így is a magyar előtt járt, ha az euróban kifejezett értékét nézzük, és azt is tegyük hozzá, hogy az eredmény ellenkezője ugyanúgy megtörténhetett volna, HA. És 

Akkor sem, ha rajongunk a magyar fociválogatottért, mint e sorok írója. Akkor sem, ha van mihez visszatérnünk, hiszen évekig együtt éltük át a csodákat újra meg újra, válogatott és szurkolótábora. Hadd ne soroljam. Eb-részvételek, parádés győzelmek, bámulatos helytállás a világ legjobbjai ellen.

Közhely, hogy évekig felülteljesített a magyar labdarúgó-válogatott, amit most az inga visszalengése követ. Ezzel nem értek egyet. 

De nem megy be semmi. Olyan hibákat követünk el a kapu előtt, vagy a pálya védekező harmadában, amilyeneket korábban nem követtünk el. Ennek oka van.

Azonnal szeretném leszögezni: nem tudom, mi az oka ennek, csak a felületet látom. A mélyben rejlő valóságot egyedül Rossi és a játékosok tudhatják, érezhetik. És azt hiszem, tudják és érzik valóban, 

Azt gondolom, hogy nem igaz a sok pitiáner vád: Szoboszlai és társai nem váltak „nagyképűekké”, nem veszik félvállról a játékot, igenis akarnak és mennek és fölszántják a pályát, a csapatkapitány megmozdulásairól a zsenialitás és a szorgalom együttállása jut eszünkbe. Akkor mi a baj?

Azt látom, hogy 

Ha Szoboszlai nem lenne, abba meg bele sem szeretnénk gondolni. Fennáll a veszélye annak, hogy Szoboszlai-függő, vízfejű válogatott alakul ki, ahol 

Nem fér bele, hogy Schäfer eladja a labdát, nem fér bele, hogy Dibusz eladja a labdát, nem fér bele, hogy Dárdai Márton eladja a labdát. Ezen felül hiányoznak az intenzitás, a „pattogás”, a csúszásmászás összefüggő pillanatai, amelyek az önbizalom és magunkba vetett hit bástyái voltak. Persze, tudom, följebb toltuk a védekezést, meg xG, meg statisztika, meg játékrendszer. Csakhogy itt valami más húzódik a mélyben. Őszintén szólva, nem tudom, hogy mi. 

Nem válhatunk hitehagyottá akkor sem, amikor bekapjuk a váratlan első, majd a váratlan második gólt – épp mint a törökök ellen! Nem, nem és nem! Nem szabadna, hogy létezzen a fejekben ez az opció. 

Szoboszlai igazi vezér. Dárdai Bencével és Tóth Alex-el kiváló a jövőkép a középpályán. Az utánpótlás ezzel együtt is nulla, nem jönnek, még csak nem is szivárognak a tehetségek a magyar képzésből. Van pénz, van háttér, de mégis. 

külföldre, topligákba, hazai bajnokságból. A bajnokságunk minden egyes mutatóban a régió legalján van, szinte lelógunk a térképről. Miért? 

Miért nincsenek megfelelő ösztönzők, jól átgondolt, az aljától a tetejéig átgondolt rendszer, ami a nemzetközi mérőszámokhoz köti a magyar labdarúgás fejlődését? 

Miért egy rakás szar a rendszer? Kinek a felelőssége ez? A toldozgatásra-foltozgatásra – lásd az új ajánlásokat öt magyar szerepeltetésére az nb1-ben– nem akarok szót vesztegetni. Attól nem lesznek jobbak a magyar játékosok, ha automatikusan beteszik őket a kezdőbe. Az volna a természetes, ha 17-18 évesen, egy bivalyerős utánpótlásból érkezve letépnék a mezt a középszerű külföldiekről. De 

ami szüttyögő fiatalokat szül – olyanokat, akiknek elég az nb1, akiknek elég a posvány és havonta pár millió forint.

Játékosaink vannak, akiket imádunk, igen, mert megérdemlik, ám Szoboszlain, Kerkezen, Orbánon kívül jelenleg nincs a legmagasabb szinten játszó, folyamatosan kiváló teljesítményt nyújtó emberünk. 

Csatárklasszisunk évtizedek óta nincs. Kipu talán klasszis volt a kilencvenes évek elejéről. Nyilasi és Törőcsik talán világklasszisok voltak 40-50 évvel ezelőtt. Harminc, negyven, ötven év. Emberek, miről beszélünk?

Ezt nem látjuk jönni, ami se nem Rossi, se nem Szoboszlaiék bűne. Ennek továbbgondolását az olvasóra hagyom. 

És nagyon bízom Dárdai Bencében és Tóth Alexben.

Nyitókép: MTI/Bodnár Boglárka